Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  18-08-02   523  
0
Az 1978. évi Történelemtanárok Nyári Akadémiájának anyagaiban (Magyarország és a szomszéd népek, Országos Pedagógia Intézet, Bp. 1980) találtuk Szarka László tanulmányát, amely 40  év távlatából is érdekes olvasmány, már-már kordokumentum. Az írás aránylag jól álta ki az idök próbáját - annál nagyobb megütközést kellett keltenie anno a csehszlovák kollégák körében, akik nem Masaryk, Hodža vagy Janics idézetekkel szokták felvezetni a témát...  


Minthogy a Nyári Akadémiát a két társulat javarészt kapcsolattörténeti témáknak szentelte, a magyar-szlovák történeti kapcsolatokkal foglalkozó vázlatos áttekintésünket aligha kezdhetjük másképp, mint annak hangsúlyozásával, hogy a történelemoktatásnak mindmáig rendkívül nagy a felelőssége a szomszédos nemzetekhez és államokhoz fűződő kapcsolataink alakításában, ápolásában. Épp ezért világosan látnunk kell, hogy az ellentétektől, konfliktusoktól sem mentes kapcsolatok történelmének tanításában milyen alapelvekhez tartsuk magunkat. Véleményünk szerint a kapcsolattörténeti kutatáshoz hasonlóan az oktatásban is a történelmi valóságnak a tantervek adta lehetőségekhez mért árnyalt bemutatása a cél. Ez azt jelenti, hogy egyes felfogásokkal ellentétben kapcsolataink múltjában sem csupán a pozitív vonatkozásokat, a történelmi „keleti Golf-áramokat” kell feltérképezni, hanem az ellentétek, viszályok okait is fel kell tárni. Fontos, hogy az „oknyomozás” domináljon az ellentmondásos, negatív kapcsolatok ismertetésében, okításában, mert egyedül így érhetjük el azt, hogy a tanuló egy-egy problematikus történelmi esemény objektív megítélésével meggyőződésből azonosuljon.

Mindezt azért tartottuk szükségesnek elmondani, mert a fiatalok közismerten foghíjas történeti képének néhány fehér foltját épp a szomszéd nemzetekhez fűződő történeti kapcsolatainkról szerzett ismeretekben fedezhetjük fel. Ezen a helyzeten semmiféleképpen sem segíthetünk, ha a máig kísértő búsmagyarkodó hungarocentrikus szemlélet helyett valamiféle egyoldalúan rózsaszín és felhőtlen protokolltörténelem oktatásában véljük megtalálni a megoldást, mert hiszen ez egyrészt aligha számíthat tizenéveseink körében bármiféle érdeklődésre is, másrészt pedig a nemzetiségi ellentétek bemutatásának mellőzésével oly mértékben kényszerülnénk „egyszerűsíteni” nemzeteink fejlődésrajzát, hogy mondandónk előbb- utóbb a történelemhamisítás kátyúiba ragadna.

Jól tudván, hogy a történelem bárminemű megrövidítése hasonló veszélyekkel jár, terjedelmi korlátáinkra utalva az alábbiakban a magyar—szlovák kapcsolatok 1848-1948 között eltelt mozgalmas száz évének néhány meghatározó fordulópontjához kötődve a nemzetiségi kérdés, illetve nemzetiségi politika átváltozásainak nyomon követésével csupán felvillantani próbáljuk a fekete-fehér ellentétek egyik-másik árnyalatát.
A 18. század végén, illetve a múlt század elején kibontakozó közép- és keleteurópai nemzeti mozgalmakat, köztük a magyart és a szlovákot is alapjában a társadalom osztályszerkezete által meghatározott célok és eszközök különböztették meg. A magyar nemesség, nyilvánvalóan elsősorban a köznemesség nemzeti programja a függetlenség jelszava körül alakult ki. A nemesi osztályt szinte teljes egészében nélkülöző szlovák társadalom nemzeti ,,újjáéledésének” az egyenjogúsítási törekvések voltak a legfőbb jellemzői. S minthogy a későbbiekben még előkerül a cseh politikai élet alakulása, megjegyezzük, hogy az általában Palacky nevéhez kapcsolt ausztoszlávizmus, amely egészen Masarykék politikai fellépéséig a cseh polgári pártok nemzeti programjának alapja volt, szintén szorosan összefüggött a korabeli cseh társadalom osztályszerkezetével. Nevezetesen azzal, hogy a nemzeti fejlődés szempontjából egyre inkább magára hagyatott, politikailag önállósuló cseh polgárság számára a polgárosodás távlatait tekintve az ausztriai szláv együttműködés mindenképpen előnyösnek tűnt.

Amint látjuk a kelet-közép-európai nemzeti mozgalmak első számú példaképének a francia polgári forradalom hármas jelszavának első kitételét, a szabadságot is különbözőképpen, de a szabad nemzeti fejlődés biztosításának jegyében fogalmazta meg a három nemzeti mozgalom programja: függetlenség, nemzeti egyenjogúsítás, szláv együttműködés. A nemzeti mozzanat további kidomborítását a múlt század első felének állandósult nyelvharcai pedig tovább fokozták. Az évszázadokon keresztül egyeduralkodó latin nyelv pozícióinak romjain a frissen kodifikált nemzeti irodalmi nyelvek képviselői vívtak csatát a nyelvhasználat jogaiért.

Az egyre szélesebb formát öltő nyelvharcok mögött a sokféle konfliktust megoldani hivatott polgári forradalom egyik alapvető célja, a nemzeti piac megteremtésének eszménye rejtezik. Természetes, hogy az egyes társadalmakon belül felhalmozódott és lépten-nyomon robbanással fenyegető társadalmi ellentétek a fentieknél sokkal erőteljesebben hatottak a forradalom irányába, de a társadalmi és a nemzeti fejlődés kérdései kétségkívül elválaszthatatlanul összefüggtek.

Ismeretes, hogy a márciusi magyar forradalomnak, illetve a márciusi törvényeknek a magyarországi nemzetiségek körében is pozitív volt a visszhangja. így volt ez a szlovákok esetében is, hiszen maga iludovít Stúr, a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, a mai szlovák irodalmi nyelv alapjainak lerakója, a 48-as ország- gyűlés egyetlen nemzetiségi képviselője is hitet tett a szabad magyar haza mellett. A szlovák mozgalomra is jellemző volt a szláv tudat és magyar patriotizmus termékeny szimbiózisa. A század első felének nemzetiségi-nyelvi ellentétei tulajdonképpen a jobbágytörvények elhúzódó végrehajtása miatt kirobbant helyi parasztmozgalmak élére állt szlovák vezetők (Stúr, Jozef Miroslav Húrban, Michal Miloslav Hodza) nemzeti követelésekkel való fellépését követően újultak ki, méghozzá ezúttal immár egyre élesedő politikai küzdelem formájában.

A szlovák nemzet követeléseit tartalmazó liptószentmiklósi program a külön szlovák nemzeti fejlődés államjogi attribútumainak biztosítását szorgalmazó 19. századi szlovák petíciók őse. Követeli az országgyűlésen az anyanyelv használatát, az etnikai határoknak megfelelő külön nemzetgyűlések létrehozását, a szlovák nyelv közigazgatásbeli használatát és minden szinten való oktatását, valamint egyfajta többletkövetelésként az akkortájt még piros-fehér nemzeti zászlók használatát és a szlovák vezérleti nyelvet a szlovák nemzetőrségben. A magyar követelésekkel összhangban az általános választójog, a sajtószabadság, a jobbágy- (és hangsúlyozottan a zsellérkérdés) megoldásának követelése is bekerült a nyilatkozatba. összességében megállapítható, hogy nemzeti szempontból a program kevésbé volt radikális, mint a karlócai szerb vagy a balázsfalvi román program.(1)

Ennek elfenére a magyar kormány válasza: elfogató parancsot adtak ki a nevezett három szlovák vezető ellen, akik ez elől Bécsbe menekültek, s ott megkezdték előkészületeiket a prágai szláv kongresszusra. A politikai céljainak nagyrészében azonos magyar és szlovák nemzeti mozgalom ütközése az államhatalomban való részesedés kérdésében a Kossuth által képviselt és elsődlegesen a magyar liberális nemesség érdekeit védő politikai nemzet, államnemzet koncepciójának érvényesülése folytán törvényszerű volt. E ponton ugyanis a párhuzamos nemzeti mozgalmak minden ellentéte együttesen jelentkezik: a nyelvkérdés, a területi elkülönülés vágya, a társadalmi haladás megoldásra váró feladatainak esetenként eltérő hierarchiája stb. Ez az a pont, amikor a század első felének vitáiban, párvívásában megizmosodott nacionalizmusok - Egyed Ákos kifejezésével élve - militáns jelleget öltenek: azaz egyrészt a politikai-nemzeti hegemónia megszerzésére törekednek, másrészt az elnyomott és kis etnikumok körében olyan nemzeti érzések fejlődnek ki, amelyek a nemzetek közti ellentéteket antagonizmusokká szítják. így például a szlovákok esetében vezetőik minden szlovák nyomorúságok okát a magyar nemzetben, annak elnyomó szerepében vélték megtalálni, aminek azonban a magyar földesúr és szlovák paraszt évszázados ellentétében is csupán annyi alapja volt, mint a magyar jobbágyok vonatkozásában.

Kétségtelen tény viszont, hogy az első politikai igénybejelentésnek is nevezhető liptószentmiklósi szlovák programot a magyar kormány egyöntetű elutasítással, sőt azonnali óvintézkedésekkel fogadta. Az egy és oszthatatlan államnemzet koncepcióját kitűző és amellett következetesen kitartó magyar nemesi vezetés számára a valójában eléggé vékonypénzű és lényegében kiegyezésre számító szlovák mozgalom is gyorsan felszámolandó veszélyforrásnak számított, mihelyt az megnyilatkozásaiban autonomisztikus húrokat pendített meg. Arról, hogy a külön nemzetgyűlés, a nyelvhasználat joga széles körű kiterjesztésének követelése milyen megütközést kelthetett a magyar vezetőkben, eléggé megbízható képet nyerhetünk, ha fellapozzuk az egyöntetűen nemzetiségpárti angol publicista, Seton-Watson (Scotus Viator) nemzetiségi kérdésről írt munkájának megfelelő passzusát, ahol a liptószentmiklósi programot „fura keveréknek” mondja, amelynek „némely túlhajtott és lehetetlen követelése azt bizonyítja, hogy szerzői behódolván a korabeli hisztériának, nem a józan megfontolás szerint cselekedtek”.(2)  Ennek ellenére mai szemmel nézve a magyarországi nemzetiségek követeléseit, azt láthatjuk, hogy az eredményes párbeszéd lehetősége épp a szlovákok esetében volt a legreálisabb.

Bizonyítéka ennek az 1848. júniusában Prágában megtartott szláv kongresszuson képviselt szlovák program, amely Palackyék ausztroszláv koncepciójától eltérően, a liptószentmiklósi követelésekhez ragaszkodva a magyarországi kereteket tartotta megfelelőbbeknek a szlovák nemzeti követelések számára. A magyarszlovák megbékélés, illetve tárgyalás lehetőségének híján azonban Húrban zágrábi tárgyalásai nyomán a szlovák vezetés céljai elérése érdekében a Bécs által is támogatott közös szerb—szlovák Pest elleni fegyveres támadás mellett döntött.

A szlovák katonai akciónak 1848 őszén azonban inkább csak szimbolikus jelentősége volt, hiszen a Bécsben felfegyverzett 300 emberből álló alakulatban is csupán mintegy ötven szlovák volt található. De a lakosság körében sem volt túlságosan nagy visszhangja az akciónak, jóllehet Stúr már szeptember 20-án ki-
hirdette a szlovákok Magyarországtól való elszakadását. Katonai sikerek és a lakosság körében keltett nagyobb visszhang nélkül zajlott le az ún. téli hadjárat is.

A szlovák mozgalom útja tehát a magyar forradalommal való együttműködés reményétől, lehetőségétől a fegyveres felkelésig, illetve a szlovák lakta területek elszakadásának követeléséig vezetett. Nem akadt olyan erősebb szlovák csoportosulás, mint a románoknál, amely Bécs ellenforradalmi céljainak egyöntetű lelepleződése után mindenáron a magyar forradalommal való megegyezést szorgalmazta volna. Tény persze, hogy az ilyen törekvés gyakorlati kivitelezésének esélyei a szlovák fegyveres fellépés következtében minimálisra csökkentek, s némi remény csupán a magyar-román Megbékélési Tervezet, illetve a szegedi nemzetiségi törvény előkészületeinek idején mutatkozott.

A nemzeti egyenjogúság elvét zászlójukra tűző nemzetiségi mozgalmak nemzeti vonatkozásban radikálisabbaknak bizonyultak a magyar forradalom programjánál, mely az egységes államnemzet ideájához hűen csupán a magyar nemzeti és az egyéni szabadságjogokat helyezte előtérbe. A társadalmi célokat tekintve viszont mindegyik mozgalom meglehetősen differenciált képet mutatott, az összképben azonban jelentősebb eltérések nem akadtak.

Ami pedig a nemzetiségi mozgalmak Béccsel való magyar forradalom elleni szövetkezését illeti, előbbiek vezetőinek többsége, a szlovákok pedig szinte kivétel nélkül mind, tisztában voltak azzal, hogy döntésük a szükséges rossz választását jelenti, amennyiben a magyar kormánytól semmilyen más úton-módon követeléseiknek érvényt nem szerezhetnek. Mindez természetesen nem menti fel őket a felelősség alól, hiszen Bécs ellenforradalmi politikája még a látványos nemzetiségi és jobbágypolitikai engedmények mögül is lólábként lógott ki. Azaz míg a magyar liberális nemesség a polgári forradalom társadalmi célkitűzéseinek leglényegeseb- bikével, a jobbágyfelszabadítással tulajdonképpen saját érdekeit szem előtt tartva azonosult, hiszen a feudális termelési viszonyok mindössze szűkös kereteket adtak a tőkefelhalmozásnak; az udvar engedményeit minden vonalon és egyöntetűen a forradalom és az impérium széthullása veszélyérzetének hatása alatt tette meg.(3)

A nemzeti érdekek első nyíltszíni politikai konfrontációjának eredményeként létrejött nemzetiségi tervezetek, törvények, koncepciók, jóllehet a szabadságharc, kimenetelét, s így a magyarországi nemzeti közösségek politikai vezetésének viszonyát lényegesen már nem befolyásolhatták, a lehetőség felmutatásával mégis gyakorlati és hivatkozási alapot teremtettek a pozitív nemzetiségi politikai törekvéseknek.
A magyar és szlovák történészek már több alkalommal vitatkoztak 1848—1849 történeti értékelésének problémáiról.(4)
A viták alapját tulajdonképpen a marxi és engelsi értékelésben élesen szembeállított nemzetiségi és társadalmi fejlődés egymáshoz való viszonyának felfogásában jelentkező különbségek alkották. És bár a legutóbbi időkig akad néhány különvélemény — például a magyar nemesi vezetés korlátozott demokratizmusával szemben Stúr igazi demokratizmusának indokolatlan hangsúlyozása —, a leglényegesebb kérdésekben, mint amilyen a nemzeti fejlődés és a polgári forradalom kelet-európai kölcsönhatása, ma már lényegében azonosak az álláspontok.(5)

Szállóigévé vált a ténymegállapítás: a nemzetiségek, köztük a szlovákok is ugyanazt kapták 1848 után Bécstől jutalmul, amit a magyarok büntetésként. Ennek ellenére a szlovák történetírásban akadtak még a közelmúltban is olyan nézetek, amelyek szerint a forradalmat követő korszak a szlovák nemzeti mozgalom számára kedvező fordulatot jelentett, s ennek jeleként a szlovák iskolaügy relatív rendeződését, a központi szlovák kulturális intézménynek, a Matica Slovenská-nak a megalakulását, bizonyos nyelvi engedményeket és a vármegye rendszer helyébe lépő területi átrendezést említik. A körültekintőbb értékelések a bécsi udvar centralizáló politikáját sohasem tekintették a szlovák fejlődést elősegítő kedvező fordulatnak, annál is inkább nem, mert az egyébként is korlátozott hatáskörű hivatalok élére új és ismeretlen emberek kerültek, s a vármegyék újraszervezése hamarosan megint a régi mederbe terelte vissza a szlovák nemzeti mozgalmat.

Az októberi diploma és a februári pátens meghirdetését követő politikai aktivitás eredményeként ismét határozatok, programok és memorandumok születtek. A szlovákok Túrócszentmártonban meghirdetett Memoranduma, illetve annak néhány pontban kibővített decemberi — császárhoz is eljuttatott változata — az 1848-as lipótszentmiklósi programnál kevésbé demokratikus társadalmi célkitűzéseket, s egy Okolie (kerület) névvel jelölt szlovák néprajzi terület létrehozásának követelését tartalmazta. Ez utóbbit A szlovák „kerület" privilégiumai című államjogi javaslat konkretizálta: az Okolien belül megyék helyett járást jelölt ki, önálló országgyűlést kért, amelynek végrehajtó bizottsága Besztercebányáról, a központból irányította volna a terület bel-, kulturális és adóügyeit.

Ez a program 1918-ig legalábbis a területi elkülönülés és közigazgatás vonatkozásában fokmérője lett a szlovák politikának: az a csoport vagy politikus, aki ennél alább adta, előbb-utóbb megkapta a „magyarán” mindmáig kellemetlen jelentésű megnevezést. S jóllehet a nemzetiségi törvényt előkészítő magyar ország- gyűlési bizottság a román és szerb programok mellett a Memorandumot is megvitatta, az Okolie követelése érthető módon sem Pesten, sem Bécsben nem talált kedvező visszhangra, minthogy a kiegyezés előkészületeibe semmiképpen sem illett bele ilyen határozott autonomisztikus követelés. Az Okolie kapcsán idézzük Jászi Oszkárnak egy 1910-ből származó kijelentését: „A szlovák kerület (Okolie) terve még nem pánszláv törekvés, hanem megfelel ama korszak közjogi szellemének, úgyannyira, hogy Kossuth Lajos később hasonló tervet dolgozott ki."(6)  A szlovák nemzeti autonómiának a Memorandumban foglalt követelése lényegében olyan állásfoglalás a monarchia államjogi újrarendezésének kérdésében, amely a történelmi jog helyett az etnikai, nemzetiségi elv érvényesítését szorgalmazza.

Az Okolie követelésének beiktatása tehát a szlovák etnikai terület körvonalazása szempontjából is rendkívül fontos mozzanat, mert bár a vármegyék etnikai kikerekítésének programja már a század első felének nyelvharcai idején is felvetődött, de a magyar-szlovák etnikai határ megjelölése, valamint a szlováklakta te-
rület belső felosztásának elrendezése sohasem konkretizálódott oly mértékben, mint az 1861-es Memorandum kapcsán.(7)

A Memorandum-mozgalom sikertelensége, a provizórium néhány kultúrpolitikai részeredménye, de elsősorban az autonomisztikus-föderációs terveket teljes kudarcra ítélő kiegyezés a szlovák mozgalom differenciálódásához vezetett. A Bobula, Palárik, Dusarov-Mally vezette ún. Új Iskola kísérletet tett a magyar politikai körökkel való együttműködésre, 'kapcsolatokat próbált felvenni a magyar emigráció képviselőivel, pozícióit erősítendő a szlovák származású nemesség támogatását is próbálta megszerezni. Lemondott a Memorandum területi elkülönülésének programjáról és csupán a széleskörű nyelvhasználati jogokért, illetve a rendszeresen összehívandó nemzetgyűlésekért szállt síkra. Az Új Iskola képviselői bírálták a túró esze ntm ártó ni politikusok (Viliam Paulínyi-Tóth, Daxner Ján Francisci és Sve- tozav Húrban Vajansky) irányította Régi Iskola kezdettől fogva meddőnek bizonyuló ruszofil politikáját, amely ráadásul a magyar közvéleményben támadt pánszláv gyanúsítgatások egyik forrásává lett.(8)

Elsősorban a társadalmi háttér hiánya okozta Bobuláék kísérleteinek csődjét. Mert hiszen a nemzetiségi törvény előkészületei során számos ígéretes nyilatkozat, program látott napvilágot, amelyek mind a magyar politikai vezetéssel való kiegyezés sikerével kecsegtették az erre hajlamos szlovák politikusokat. Idézzünk itt most csupán Eötvös Józsefnek egyik 1861-es beszédéből: „...a hazában lakó különböző nemzetiségek kielégítése reánk, magyarokra nézve nem oly dolog, mely önkényünktől függ, vagy amelyet csak e nemzet nagylelkűségétől várunk, hanem: alap- feltétele egész jövőnknek, mert azon mértékben, melyben e hon minden lakóit az alkotmányos szabadságban részesítjük és ezáltal minden nemzetiségek méltányos igényeit kielégíthetjük — azon mértékben biztosítottuk saját nemzetiségünket és alkotmányos szabadságunkat is.”(9)   

Ján Palárik, aki az 1848-as szlovák mozgalmat a szlovák nemzet forradalmi harcának tekintette, s a liptószentmiklósi petíciót valós követelések gyűjteményének tartotta, az Új iskola fentiekben vázolt céljainak megfelelően a következőket mondta az Eötvös—Deák-féle nemzetiségi törvény-tervezetről: „Magyarország politikai újjászületésének nagy művét csak úgy lehet szerencsésen végrehajtani, hogyha a különböző itt élő nemzetiségeknek minden kívánsága és igénye kielégítést nyer, s hogyha a magyarok teljesen elhagyják a többi nemzetiség elnyomására irányuló, kizárólag magyar nemzeti törekvéseiket, mert az most megbocsáthatatlan, talán soha többé ki nem javítható, a haza biztos romlásába vezető hiba volna.”(10)
A Memorandum követeléseihez ragaszkodó Régi Iskola képviselői számára az 1868. évi XLIV te. szükségszerűen csalódást okozott, jóllehet ez a törvény a nemzetiségi egyéneknek biztosított széleskörű individuális szabadságjogokon túlmenően a nemzetiségi társulások felállítását és működését, valamint alsó-, közép- és felsőfokú tanodák létrehozását is törvényesen biztosította. Széleskörű nyelvi Jogok gyakorlására is lehetőségeid kívánt nyújtani a törvény, főként a közigazgatás alsóbb szintjein, de az oktatás nyelvhasználatában követendő gyakorlatot illetően is: „az állami tanintézetekben a lehetőségig gondoskodni kell arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együttélő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anyanyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik".(11)

A nemzetiségi politikusok többsége számára azonban mindezek a nyelvi és kultúrpolitikai engedmények kevésnek bizonyultak, mégpedig azért, mert a nemzetiségi törvény alapelvével — az egységes, oszthatatlan magyar politikai nemzet fikciójával — nem értettek egyet. Az ezen belül deklarált nemzetiségi egyenlőség ugyanis eleve kizárta annak [ehetőségét, hogy a magyarországi nemzetiségeket közösségi, kollektív politikai jogokkal is felruházzák, azaz ténylegesen egyenlő nemzetként ismerjék el. Pauiinyi-Tóth szlovák politikus ezt a kitételt úgy kívánta módosítani, hogy „Magyarországon egy politikai nemzet van, ez a magyar nemzet, mely a következő genetikus nemzetekből áll: magyarok, románok, szlovákok, szer- bek, oroszok és németek. Az egy politikai nemzetet alkotó minden genetikus nemzet teljesen egyenjogú”.(12)  Paulinyi-Tóth javaslata két hivatalos nyelvet ajánlott a magyart és az úgynevezett municipiális nyelveket; a magyar töltötte volna be az egységes államnyelv szerepét, a municipiális nyelvek pedig az* egységes nemzetiségek által lakott városok, megyék, falvak 'közigazgatásában lettek volna használatosak. A municipiumokat az etnikait területek szerint kellett volna kikerekíteni, s azokon belül minden rangú és rendű hivatalnokoknak kötelessége a municipium nyelvén is hivatalnokoskodni. Az új terminusok és a régi szlovák politikai programok elemeinek kompromisszumos ötvözésére épülő javaslatot érdemben egyedül Mocsáry Lajos, függetlenségi politikus, a nemzetiségi együttműködés magyarországi úttörője méltatta és megfelelő, elfogadható tárgyalási alapot látott benne.(13)

Ismeretes, hogy az 1868 után következő évek nem az együttműködés kiszélesítésének jegyében teltek el. Akadt ugyan még egy jelentős, de rövidéletű kísérlet 1870-ben is, amikor a függetlenségi képviselők és a szerb, valamint román politikusok alaptörvény-tervezet formájában jelentős korrekciókat javasoltak a XLIV te. némely alapelvét és kitételét illetően. Többek között a magyar politikai nemzet fogalmát és értelmezését is módosítani kívánták: „Magyarországon a következő történeti és meghonosított nemzetek léteznek; magyarok, románok, szerbek, tótok, rutének és németek. Mind e népfaj egyenlő a törvény előtt. ... A hivatalos okmányokban Magyarországon lakó összes nemzetiségek a „magyarországi” (peuple hongorois) össznevezet alatt értetnek. Ezen elnevezés „magyarországi” (hongrois) azért fog használtatni, nehogy a magyar (magyaré) nemzetiség ebből különös hasznot vonhasson vagy befolyást vezethessen le.”(14)  A függetlenségi-nemzetiségi paktum szabályozni kívánta továbbá a nemzetiség nyelvhasználati jogait, s nóvumként a hivatalnokok számára a magyar nyelv ismeretét is kötelezővé teszi.

A Szabadelvű Párt és Tisza Kálmán hatalomra kerülése után polgárjogot nyert nemzetiségellenes politika okainak hátterében a monarchia dualista alapokra helyezésének következtében szabad kezet kapott magyar uralkodóosztályok nemzeti és politikai egységesítési törekvései állottak. Az egységes nemzeti állam ideájának szellemében erőteljes intézkedések történtek a nemzetiségi követelések, igények visszaszorítására. Pár év alatt oly messziségbe kerültek az 1868-as törvény által biztosított jogok, hogy az 1868: XIV tc-t eredetileg keveslő nemzetiségi politikusok nagy része már-már maximális programként kezelte visszaállításának biztosítását. A szlovákok esetében például a provizórium idején létrejött kulturális szerv, a Matica és a három szlovák nyelvű gimnázium léte is hamarosan veszélybe került, sőt a Grünwald Béla, illetve hivatalos kormánypárti lapja, a Svornosť (Egyetértés) körül csoportosuló, felvidéki magyarosítást szorgalmazó megyei politikusok beadványainak hatására a hetvenes években mind a négy intézményt felszámolták. Grünwald méltán hírhedt politikai tanulmánya, A Felvidék a nemzetiségi együttműködés teljes elutasításában, a magyarosítás tűzzel-vassal való keresztülvitelében jelöli meg az egyetlen lehetséges utat a korlátlan magyar szupremácia megteremtéséhez.(15)

A soviniszta, magyarosító politika rendkívül változatos eszközöket vetett be céljai elérésére: iskolatörvények, nemzetiségi perek, sajtóperek, választási botrányok, helységnevek magyarosítása, a pánszláv veszélyt nagy apparátussal figyelő kormánypolitika álltak rendelkezésre. A vármegyék közigazgatási bizottsági jelentéseiben nem egy komikus esetet olvashatunk, ki mindenkit tekintettek pánszláv ügynöknek, nemzetiségi izgatónak. Maga Jászi így ír a nemzetiségi politikusok pánszláv gyanúsítgatásáról: „Személyesen győződtem meg róla, hogy az északi megyékben pánszlávnak neveznek minden szlovák urat, aki becsületes és demokrata szellemben küzd népe kulturális és politikai javaiért a vármegyei basauralommal szemben."(16) A pánszláv veszély elhárításával, az asszimilációs tervek támogatásával voltak hivatva foglalkozni az 1883-ban Nyitrán megalakított Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet szervezetei is. Jóllehet a kormány is intenzíven támogatta a FEMKE és az 1885-ben megalakult EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) tevékenységét, s az egyletek vezetése is minden anyagi erőforrást mozgósított a magyar nyelv és kultúra erőszakos terjesztése ügyéért, kezdeményezései sorra kudarcot vallottak vagy csupán csekély eredménnyel jártak. A már idézett Mo- csáry Lajos a közművelődési egyletek kapcsán a magyar nemzetiségi politika katasztrofális következményeinek jóslatával próbálja a felelős magyar vezetést józanabb belátásra bírni: „Akarnak valamit (ti. az egyletek— Sz. L. megj.), de maguk sem tudják, mit. Mintha csak tüntetés akart volna lenni az egész dolog. Magyarosítani minden áron, mindegy akármiként. Mintha csak arról lenne szó, hogy lendület adassék az egész társadalomnak, hogy úton, útfélen minden lehető eszközzel meginduljon országszerte a magyarosítás művelete. S erre meg is van e percben a társadalomban a hajlandóság, de a politikai eredmény aligha lesz más, mint a nemzetiségek alarmírozása; nagy mértékben fog növekedni az izgatottság, pozitív eredmény nem lesz semmi. Nyilvánvaló lesz egy részről a vágy a nemzetiségek beolvasztására, de egyszersmind más részről a tehetetlenség. S ebben fekszik az egész kezdeményezés gyarlósága. Mire való volt ezzel kj kezdeményezéssel azt nyilvánítani, hogy sehogyse tudunk belenyugodni abba, hogy e hazát sokféle faj és nemzetiség lakja, hogy nem tekinthetjük biztosítottnak ez állam fennmaradását ily sokféle nemzetiséggel.”(17)

Az újabb történelmi szakirodalom — eltekintve a szlovák történészek közt szívósan tovább élő, az erőszakos magyarosítás eredményességét valló koncepcióktól — ma már egységes abban, hogy a fentiekben vázolt magyarosítási kísérletek tulajdonképpen nem érték el céljukat, sőt nem egy esetben épp ellenkező hatást váltottak ki, amit a nemzeti elégedetlenség, tiltakozás permanens növekedése-erősödése is jelzett. Az erőszakos magyarosítás legfőbb eszköze az iskola- politika volt. E téren a korabeli iskolai, műveltségi viszonyok közt jelentős eredményt elérni emberfölötti erőfeszítésekre lett volna szükség. S hiába voltak a tanári fizetésemelések, a magyar nyelvet sikeresen oktató tanároknak szánt pénzjutalmak, illetve a nyelvoktatást elhanyagolok büntetése, eltiltása, a gyakran szabad ég alatt és az összes évfolyam számára szimultán folyó oktatás keretei közt a magyar nyelv tanításának hatékonysága minimális volt, s jobb esetben néhány hazafias versike besúlykolását jelentette. Más kérdés, hogy a szlovák középiskolák hiánya rendkívül súlyos következményekkel járt a szlovák társadalom szerkezetének, az értelmiség összetételének és számának alakulásában. Lényegében azonban a javarészt zárt paraszti közösségekből álló szlovákság sikeresen ellenállt az adminisztratív úton közvetített magyarosítás ellen.

Egészen más volt a helyzet a gazdasági-népesedési okok miatt az ország magyarlakta vidékeire — elsősorban Budapestre és környékére — vándorló szlovákok természetes asszimilációjának esetében. A Hanák Péter egyik tanulmányában összefoglalt számítások szerint a szlovákok disszimilációs vesztesége a 19. század folyamán, 1910-ig bezárólag, hozzávetőleg félmillió főt jelentett, s ebből az 1880 és 1910 közötti három évtized alatt kb. 275 ezer volt az asszimiláltak száma. A magyarosodás mértékét tekintve a szlovákok abszolút számokban a németek és a zsidók mögött a harmadik helyen álltak, s közöttük valószínűleg csupán elenyésző számban voltak a FEMKE vagy az iskolapolitikai törvények hatására magyarrá lett „renegátok”. Sokkal jelentősebb volt a legtöbb esetben a magyar nyelv tudásával elérhető társadalmi előrelépés lehetőségének ösztönző hatása, a kilenc vegyes lakosságú északi vármegyében szép számmal élő kétnyelvűek magyarosodása, a magyarlakta városok és azok munkahelyeinek, s általában a polgárosodás nyelvi egységesítő ereje, azaz a természetes asszimiláció.(18)

Mindezeket figyelembe véve, milyen lehetőségek taktikai variánsok közt válogathatott a szlovák nemzeti mozgalom. A Matica Slovenská 1875-ben történt betiltása utáni közel két évtized — néhány rövidéletű akciótól eltekintve — a teljes politikai passzivitás jegyében zajlott le. Az erdélyi románok 1892. évi bécsi depu- tációja volt a jelzés, amelynek hatására a túrócszentmártoni szlovák vezetés a politikai aktivitás formáinak felújítására szánta el magát. Lényegében három lehetőség számára voltak adva a feltételek: a magyarországi nemzetiségek együttműködésére törekvő aktív szlovák pártpolitika, másodsorban pedig a Tomas Garrigue Masaryk körül csoportosuló ifjú cseh mozgalommal való szövetkezés, együttműködés politikája számára. A harmadik taktikai megoldás a magyarországi keretek közti önálló szlovák politikai lépések rugalmas kombinációjaként jelentkezett: a magyar parlamenti csoportokkal, politikai pártokkal való együttműködés kísérlete, a nemzetiségi együttműködés legalizálása; és az udvar trónörökös körül kialakult „műhelyével" való együttműködés jelezték ennek az útnak a lehetséges állomásait.

Ügy tűnik, hogy a századforduló, főként pedig az 1900-as évek szlovák mozgalmát, mely a vázolt lehetőségek irányában fokozatosan a differenciálódás útjára lépett, nem érheti a rugalmatlanság vádja. A legsúlyosabb éveket, a belső töréseket talán még látványosnak is mondható, de egyúttal erőgyűjtésre is alkalmas passzív rezisztenciával vészelte át, hogy azután mindhárom variáns vonatkozásában kezdeményezőként lépjen fel.
A magyarországi nemzetiségek együttműködése jóllehet néhány rendkívül jelentős megmozdulást is eredményezett — így például az 1895. évi budapesti nagy nemzetiségi kongresszust, a milleneum elleni országos tiltakozó megmozdulásokat, a parlamenti nemzetiségi képviselők együttműködését, nemzetiségi klubba, majd országos pártba tömörülését-, az egyes mozgalmak eltérő céljai, taktikai elképzelései — s ezek az emancipációs törekvések különböző stádiumában, eltérő kül- és belpolitikai bázissal bíró nemzetiségek esetében törvényszerűen jelentkeztek valamint a horvátok kívülállása és a szaporodó belső ellentmondások miatt semmiképpen sem jelenthettek egyedüli és végső megoldást. És bár a szlovák politikusok magatartását is egyre jobban áthatotta a radikális megoldás szükségszerűségének felismerése, a román és délszláv mozgalmak alig leplezett szeparatizmusa, irredentizmusa nem tartozott egyetlen szlovák politikai csoportosulás leglényegibb meghatározó vonásai közé sem.

Az 1918. évi végkifejletre gondolva könnyen azt gondolhatnák, hogy a század- forduló táján megélénkülő szlovák nemzeti mozgalom legjelentősebb irányzata a csehszlovák egységet célul kitűző — Hlas (Hang) című folyóiratuk nyomán — hlaszistáknak nevezett csoport volt. Az ifjúcseh mozgalom által kezdeményezett Csehszlovák Egység (eredetileg Csehszláv Egység) mozgalma egészen 1909-ig túlnyomórészt a cseh- és morvaországi, valamint a sziléziai szlávság egysége érdekében dolgozott, és csupán ezután foglalkozott elsősorban a cseh-szlovák kulturális közeledéssel. A mozgalomnak a szlovák-morva határvidéktől eltekintve jelentősebb tömegbázisa sehol sem alakult ki, tevékenysége pedig jobbára a szlovák gyermekek iskoláztatásának segítésében, szlovák munkanélküliek foglalkoztatásában merült ki. Volt ugyan néhány — mindkét országrész figyelmét felkeltő — kulturális akciója is a szervezetnek, igazi jelentőségét mégis — elsősorban a kezdeti időszakban — az a körülmény adta, hogy a cseh tőke kedvező érvényesülési területnek tekintvén a szlováklakta Felvidéket, hathatósan bekapcsolódott az Egység munkájába. A cseh és szlovák politikusok rendszeres luhacovicei találkozói ellenére, főként a konzervatív túrócszentmártoni szlovák politikusok hűvös magatartása miatt, a mozgalom háború előtti politikai jelentőségét minimálisnak mondhatjuk. A Masaryk eszmei hatása alatt álló hlaszistáknak a - Svetozár Húrban Vajansky által vezetett túrócszentmártoni konzervatív politikai centrum bírálatából kiinduló — programja demokratikus vonásai és sokat ígérő csehszlovák távlatai ellenére is elszigetelt jelenség maradt, a csoport vezetői pedig lényegében csupán 1918 után kerülnek ismét színre. Egyik vezetőjük, Vavro Srabár lett az 1918 utáni Szlovákia első teljhatalmú minisztere.

A magyarországi politikai pártokkal való szlovák együttmködés szépszerével Hodza Milán kétségkívül nagyformátumú terveire, valamint a Zichy-féle Néppárt fokozatosan önállósuló szlovák szekciójának tevékenységére és természetesen az MSZDMP keretén belüli szlovák—magyar együttműködésre korlátozódott. Hodza mint az egyik legnépszerűbb szlovák heti-, később napilap a pesti Slovenky Tyzden- ník (Denník) szerkesztője lényegében mind a három lehetőséggel próbálkozott: alapító tagja és titkára a Parlamenti Nemzetiségi Klubnak, állandó előadója a Csehszlovák Egység rendezvényeinek, támogatója a hlaszistáknak, kapcsolatba lép Kristóffy választójogi mozgalmával, rajta keresztül pedig Ferenc Ferdinánd már említett ,.Műhelyének’' is ,.bedolgozójává” válik. Ezenkívül megalapozója a szlovák agrármozgalomnak, baráti és politikai kapcsolatokat épít ki Jászi Oszkárral és Áchim Andrással, aki ugyan Hodzát egy alkalommal pánszlávnak titulálja. A háború alatt az egész szlovák politikai táborra jellemző hallgatásba merül, a háború után Budapesten tárgyal Károlyiékkal a magyar-szlovák határokról, de a prágai kormány visszarendeli őt, Politikai pályája a harmincas években a csehszlovák miniszterelnöki székben tetőzött. Tulajdonképpen az ő próbálkozásainak részletesebb vázlata is reális képet nyújthatna a szlovák nemzeti fejlődés századeleji állapo- tairól.(18a)

De jellemző adalékként szolgálhat a nemzetiségi viszonyok korabeli bonyolultságára a Katolikus Néppárt szlovák választók és politikusok közt kivívott sikere, amelyet annak az egyszerű ténynek köszönhet, hogy programjában az 1868-as nemzetiségi törvény nemzetiségi nyelvjogainak visszaállítása is szerepelt. A katolicizmus erős szlovák pozícióira alapozott néppárti politika elképzeléseiben természetesen nem a nemzetiségi egyenjogúság nyelvi biztosítékainak kivívása volt a fő cél, sőt attól hamarosan el is állt, az önállósulni igyekvő szlovák néppárti politikusok többsége mégis 1918-ig nem zárta ki a magyar-szlovák együttműködésen alapuló rendezés lehetőségét.

A szlovák szociáldemokrácia, amely a nemzetiségi körülmények között érthető módon szoros szálakkal kötődött a polgári csoportok, pártok nemzeti programjához, a csehországi Csehszláv Szociáldemokrata Párt 1900. évi önállósulásán fellelkesülve, a budapesti pártvezetéssel támadt nézeteltérések következtében 1905- ben szintén kísérletet tett a szervezeti különállás megteremtésére, de Igyenge szervezettsége, a cseh-szlovák együttműködés hamar nyilvánvalóvá lett akadályai már a következő évben az MSZDMP-hez való visszatérésre késztették.

Mindezek a kísérletek, variánsok, pártmozgalmak, egyéni kísérletek nem tudták áttörni azt az akár ördöginek is nevezhető kört, amelyet az érvényesülés útját megnyitó asszimiláció, az ezt elutasító, egyre inkább szeparatista-irredenta jelleget öltő nemzetiségi követelések és az elszakadástól rettegő magyar politikai körök szűkkeblűsége. nemzeti önzése, elvakultságának háromszöge köré rajzolhatunk.
Az I. világháború sikeres külföldi emigráns cseh politikai akcióit méltányló győztes antanthatalmak végül is a gordiuszi csomóvá bonyolódott közép-európai nemzetiségi kérdés megoldásában a mondabeli megoldáshoz folyamodtak, új fejezetet nyitva a kérdés történetében.

A szlovákiai magyar kisebbség immáron hatvanéves történetének áttekintésére vállalkozó magyar és szlovák munkák eredményei alapján előadásunk befejező részében — egyfajta appendixként — a két háború közötti „kisebbségi kálvária" néhány szlovákiai magyar sajátosságáról óhajtunk szólni.(19)

Bár még nem született meg a kisebbségi magyar társadalmak kulturális, politikai és gazdasági fejlődését összehasonlító összefoglalás, néhány máig is érdemben használható két háború közötti visszaemlékezésen, részfeldolgozáson túl számos újabb tanulmány is tartalmaz utalást arra nézve, hogy az erdélyi és délvidéki magyarság romániai, illetve jugoszláviai viszonyainál a felvidéki egymilliós magyarság a polgári-demokratikus Csehszlovákiához kerülve sokkal kedvezőbb körülmények közt foghatott hozzá a kisebbségi lét kereteinek kialakításához. S e tekintetben valójában a legelején kellett kezdenie, hiszen a kelet-nyugati etnikai határ vonalát követő magyar településeknek kisebbségi vagy önállósági tapasztalatuk semmilyen sem volt, nem úgy mint az erdélyieknek vagy akár a vajdaságiaknak. A helyzetet csak súlyosbította az impériumváltás következtében beállt etnikai-társadalmi változások sokasága: az 1921. évi csehszlovák statisztika már csupán 657 ezer magyart jelzett, aminek számos oka közül csak a magyar gyakorlattól eltérő népszámlálási kritériumokat, a magyarosodás útjára lépett szlovákok visszakozását, a kétnyelvűek ingadozását, a magyarországi áttelepülési, az- állampolgárság megadásával történt manipulációkat stb. említjük. Szorosan összefüggtek ezzel a csehszlovákiai (vagy ahogy akkor mondták: szlovenszkói) magyar társadalom-szerkezetében megfigyelhető változások: az értelmiségi, hivatalnoki réteg erős megcsappanása, az agrárproletariátus számának állandó növekedése.(20)

Melyek voltak mégis azok a tényezők, amelyek lehetővé tették, legalábbis a köztársaság első tíz-tizenöt évében a magyar kisebbség és a köztársaság nemzetiségi politikájának viszonylagos konszolidációját? Elsősorban Csehszlovákia soknemzetiségi jellege — a köztársaság lakosságának közel egyharmada nemzetiségi volt: német, magyar, ukrán, lengyel, zsidó-, melyet a köztársasági elnök Masaryk háború vége felé meghirdetett nemzetiségi programjának szellemében a csehszlovák kormánynak is respektálnia illett, kellett.(21)  Itt kell megemlítenünk a végsősoron meddőnek bizonyult nemzetközi kisebbségvédelmi szerződések alkotta garanciális rendszert is, amely-a kisebbségek kollektív jogainak megadására és respektálására ösztönözte a közép-európai államokat.(22)  1919-ben megalakult a szlovenszkói magyarság két polgári politikai pártja az Országos Keresztényszocialista Párt és az Országos Magyar Kisgazda Párt. Politikai álláspontjuk jellemzéséül az utóbbi párt vezéregyéniségének, Szent-lvány Józsefnek a trianoni béke budapesti becikkelyezését követő beszédéből idézünk: ,,Mi ehhez a békéhez — semmikor sem adtuk hozzájárulásunkat és semmikor sem fogunk sorsunk intézéséről lemondani. Midőn ezt elvi álláspontnak leszögezem, gyakorlati alapon is meg akarom bírálni helyzetünket. Mi ma egy nálunknál erősebb hatalom folytán a Csehszlovák Köztársaság polgárai vagyunk. Ezen a területen kell biztosítani létezésünket. Keresni akarom és fogom, miképpen lehetne ezzel a reális gondolkodással megtalálni az önvédelem tisztességes útjait.”(23)

Erős magyar szociáldemokrata szervezetek is működtek Szlovenszkón, melynek tagjai közül jópár kezdeményezően lépett fel az egységes kommunista párt megalakításáért. Az 1921-ben létrejött CSKP-nak a magyarlakta vidékeken sok választáson nagyobb sikerei voltak, mint az észak-, közép-szlovákiai szlovák ipari-munkás körzetekben.

A lépten-nyomon jelentkező negatív tényezők — a magyar-csehszlovák államközi kapcsolatok rendezetlensége, a magyar irredenta és szlovák szeparatizmus magyarországi támogatása, a polgári magyar pártok gyakori teljes elutasító magatartása, a másik oldalon pedig a csehszlovák polgári-demokratikus államapa- rótus változatos, erőszakos „leleményei”, statisztikai, választójogi, közigazgatási, nyelvhasználati manipulációk - ellenére a szlovenszkói a magyar kulturális és po litikai élet számos területén figyelemre méltó eredményeket is produkált: nagyarányú, de értékét tekintve kevés kiemelkedő teljesítményt felmutató irodalmi kibontakozás, rendkívül széles skálán mozgó sajtó, javarészt kérészéletű próbálkozásokkal: fórumot, intézményt nem vagy csak átmeneti időre lelő tudományosság; összmagyar viszonylatban is jelentős diákmozgalom, amelyből a két háború közötti magyar progresszió harmincas évek táján történt aktivizálódásának egyik úttörője, a Sarló mozgalom is kisarjadt.(24)

S míg egyrészt az említett magyar polgári pártok egyesülésük után mindinkább a közeli háború változásainak jegyében ügyködtek a csehszlovákiai és magyarországi progresszió találkozásának számos jelentős aktusánál a haladó szellemű szlovákiai magyar kisebbség képviselői közvetítettek. Ez az egymásratalálás nyert méltó kifejezést a Hitler által teljes létében fenyegetett Csehszlovákia iránt megnyilvánuló szolidaritási akciókban, tüntetésekben mind a szlovákiai magyarság, mind pedig a két háború közötti Magyarország haladó rétegeinek részéről.(25)

A bécsi döntést követően a szlovenszkói magyarság túlnyomó többsége ismét Magyarország állampolgára lett. Szlovákiában mindössze 53 ezer magyar maradt, Magyarországhoz hozzávetőleg 270 ezer szlovák került.
A II. világháború befejezése után a kisebbségi-nemzetiségi kérdés megoldásának egész más variánsai kerültek szóba, mint a párizsi béketárgyalásokon 1919- ben. A hitleri Németországgal szorosan együttműködött nagyszámú német népcsoportok eltávolítása érdekében több ország a kitelepítés, a lakosságcsere mellett szállt síkra — eredménnyel. A szlovákiai magyarok esetében a postdami konferencia résztvevői a lakosságcserét engedélyezték. Az 1945—1948 közt lefolyt magyar-csehszlovák lakosságcserét és a csehországi határvidékre történt széttelepí- tését a kisebbségi magyarság kollektív bűne elvének alapján a politikai és állam- polgári jogfosztással kapcsolták egybe.(26) A csehszlovák hatóságok által indított úgynevezett „reszlovakizációs” akció hatására körülbelül 330 ezren változtatták meg nemzetiségüket.
A csehszlovák dolgozó nép 1948. februári győzelme, a „jégtörő február” következtében a szlovákiai magyarság a fokozatos nemzetiségi egyenjogúsodás útjára lépett.
Összefoglalásként talán csak annyit: a soknemzetiségű Habsburg Monarchia keretei között a 19. században egymás mellett párhuzamosan fejlődő nemzeti mozgalmak társadalmi-gazdasági viszonyainak, politikai helyzetenergiájának eltérő minőségei és mennyiségei elkerülhetetlenül vezettek az éles konfrontációkhoz. A polgári tőkés fejlődés kedvezményeiben, eredményeiben való minél nagyobb részesedésnek, s ennek érdekében az államhatalom lehetséges legfüggetlenebb birtoklásánnk vágya a nemzetiségi kérdés hegemonisz.tikus megoldására ösztönözte az osztrák-német és a magyar uralkodóosztályokat. És bár akadtak csoportok, politikusok, tervezetek, amelyek egy más irányú fejlődés felé mutattak, a nemzetiségi kérdés radikális átrendezésére nem tellett erejükből.

A Párizs környéki békeszerződésék „igazságtevése" nem oldott meg minden kérdést, sőt új formában, új konstellációban újratermelt jónéhány ellentétet, amelyek rövid két évtized alatt ismételten egy világégés közvetlen előidéző okai közt tűntek fel.
 
 
 

 

* Jegyzeteinkben igyekeztünk főként a magyar nyelvű szakirodalomra hivatkozni. Az újabb szlovák munkák kritikai bibliográfiai áttekintését I. a Historicky casopis 1978. 24. évf. 1—2. sz.-ban — A nemzetiségi vonatkozású csehszlovákiai kutatások eredményeiről I. Arató Endre: A nemzetiségi kutatások fő irányai és eredményei Csehszlovákiában az utóbbi öt esztendőben, In: Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918—1975, Budapest, 1977. 412—444 old.

(1) A programokat és összehasonlításukat I. Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi
kérdés története I. rész A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében 1790—1918,
Budapest, 1946. 23—29. old.

(2) Scotus Viator (Seton-Watson): Národnostní otázka v Uhrách (A magyarországi nemzetiségi kérdés), Brno 1913.

(3) Spira György: A testvérharc küszöbén — A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a 48-as forradalom Magyarországon, Századok 1977. 111. évf. 4. sz. 681—727. old.

(4) A magyar történészek már 1952-ben állást foglaltak a cseh—szlovák—magyar kapcsolatok 1848-as alakulását illetően, mégpedig Arató Endre egy kéziratos tanulmánya kapcsán: Hanák Péter: Csehek, szlovákok, magyarok 1848—1849-ben. Az MTA Társadalmi-Történeti Osztályának Közleményei 1952. 383—407 old. — Különösen nagy viták zajlottak a Stúr születésének 150. évfordulója alkalmából megjelent szlovák tanulmányok (Rapant, Minác) körül. A vitát a Magyar—Csehszlovák Történész Vegyesbizottság 1967. évi VII. ülésszakának tudományos tanácskozása zárta le. Ennek értékelését I. Arató Endre: A magyar—cseh—szlovák viszony ötven éve, Budapest 1969. 120—123. old.

(5) Ujabban szlovák részéről L Haraksim és Vladimír Matula (Revolúcia 1848—49. a Slováci, Historicky casopis 1974. 22. évf. I. sz. 209—225. old), magyar részről pedig főként Spira György munkái már egységesebb megítélésre utalnak.

(6) A Szlovák Nemzeti Párt sajtójának kommentárja és szövegközlése Jászi „Matica"-cikkéről — In: Kemény G. Gábor: A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, Válogatás hét évszázad írásaiból, Budapest 1962. 635 old.

(7) A Memorandum magyar fordítását I. Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés... id. m. 66—67. old. — Az 1861 évi túrószentmártoni szlovák nemzetgyűlés felterjesztéso az országgyűléshez. In: Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában 1867—1918. I. kötet 1867—1892, Budapest 1952, 28—35, old.

(8) Vö. Slováci a Ich národny vyvin (A szlovákok és nemzeti fejlődésük — A szlovák történészek V. konferenciájának anyaga) Bratislava 1969. J. Mésáros tanulmánya 213—229. old.
— Kovács Endre: Szemben a történelemmel — A nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon, Budapest, 1977., 432, 505—511. old.

(9) Kemény G. Gábor: A szomszéd népekkel ... id. m. 497. old,

(10) Uo. 486. old,

(11) Az 1868: XLIV. tc. — In: Kemény G. Gábor: Iratok... id. m. 162—167. old.

(12) Kemény G. Gábor: A szomszéd népekkel... id. m. 539. old.

(13) Uo.

(14) M Kemény G. Gábor: A magyarországi nemzetiségi kérdés... id. m. 119—120. old.

(15) Grünwald Béla: A Felvidék, Budapest, 1878.

(16) A 6. sz. jegyzetben id. hely

(17) Részletek Mocsáry Lajos „A Közművelődési egyletek és a nemzetiségi kérdés" c. röpiratból a nyolcvanas évek elején elterjedt egyleti asszimilációs mozgalom természetéről, Kemény G. Gábor: A szomszéd népekkel... id. m. 535. o.

(18) Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században, Történelmi szemle 1974. 17. évf. 4. sz. 513—536. old. — Polányi Imre: Magyarosítási törekvések Szlovákia területén, A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1960. 115—132. old.

(18a) Vladimír Zuberec: Le role de Milán Hadza dans la politique Slovaque avant la premiere querre mondiale (1900—1914), Studia Historicai Slovaca X. 1978. 37—111. old.

(19) Arató Endre: Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből id. m. — Uő.: A magyar—cseh—szlovák viszony id. m. — Juraj Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában, Bratislava ,1965, Magyarok Csehszlovákiában, Tanulmányok és visszaemlékezések, Bratisava 1969.

(20) Janics Kálmán: A szlovákiai magyarság 50 éve, Valóság 1971. 14. évf. 6. sz. 20—32. old.

(21) T. G. Masaryk álláspontját legegységesebben Az új Európa (A szláv álláspont) c. könyvében fejtette ki. Magyarul megjelent Kassón 1923-ban.

(22) Arató E.: A szlovákiai magyarok... id. m. 36—46. old.

(23) Magyarok Csehszlovákiában (szerk.: Borsody István) Budapest 1938. Szent-lványit Darvas János idézi a Politikai életünk 20 éve című tanulmányban, 65. old.

(24) A Sarló történetének legátfogóbb képét az időközben a Sarló lérejöttének 50. évfordulója alkalmából megjelent tanulmánykötet adja: Ez volta Sarló, Budapest 1978.

(25) Arató Endre: A magyar—cseh—szlovák kapcsolatok... id. m. 57—60. old.

(26) Szabó Imre: A csehszlovákiai kisebbségi rendszer változásai, Valóság 1946/6—9. sz. 14—35. old. — Komanovics József: Lakosságcsere Csehszlovákia és Magyarország között a II. világháború után, A Pollack Mihály Műszaki Főiskola Tudományos Közeményei 2. Közgazdaságtan, Filozófia és Tudományos Szocializmus, Pécs 1973. 67. I. —• Uő.: Szlovákiai magyarok betelepítése Baranyába 1947—48-ban, Agrártörténeti Szemle, 1970. 12. évf. 1—2. sz. 181—200. old. — Milán Janárik: K problematika vymeny obyvatefstva (A lakosság csere kérdésköréről) I: Južné Slovensko, Zborník Ústavu marxizmu—leninizmu pri Vysokej skole pol'nohospodárskej v Nitre 1. évf. 1971. VSP Nitra 1971. 77—86. old.
 
 
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 21,697 MODIFIED: 2018.12.04 23:13:49.MD5: 9e9360fc5ac00f07cbbd76f98e8210ab STATUS: OK