Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  2018-08-19   202
Sz. Dévai Judit salgótarjáni helytörténész-muzeulógus 1992-ben végzett kutatást a Rév-Komáromi magyar gimnázium diákjai között azok identitás-tudatát fürkészve. A Komáromi Lapok gondozásában megjelent kötet a kutatás eredményeit, valamint a felvidéki magyarság akkori helyzetének néhány fontosabb elemét ismertette. A kiadvány heves bírálatot váltott ki Kovács Éva budapesti történész tollából (elérhetö itt) amely még harminc év év távlatából is nehezen értelmezhetö. A könyv közben felkerült a világhálóra (elérhetö itt), az alábbiakban a második fejezet elsö részét közöljük.  

2. Tudatformálás zsákutcában

a) A használatos történelemkönyvek bemutatása


A felnövekvő újabb nemzedékek történelmi ismereteik legjavát ma már az iskolarendszerek különböző fokozataiban sajátítják el. A tankönyv politikai eszköz is lehet: ugyanúgy válhat az egymás elleni gyűlölködésre, az előítéletek rögzítésére, az ellentétekre nevelés, mint a népek közötti egyetértésre, a mások iránti tiszteletre, együttműködésre tanítás eszközévé. Esetünkben azt vizsgáljuk, a kisebbségi magyar gimnazista előtt - az államalkotó nemzet szelektálta tények alapján - milyen magyarságkép bontakozik ki. Mivel a használatos történelemkönyvek a többségi iskolákban használtak fordításai /86/, ezért pusztán a tananyag futólagos áttekintése alapján is kiszűrhető: találunk-e olyan vonásokat, melyek a szlovák történelmi tudatot torzító etnocentrizmusra, nacionalizmusra engednek következtetni. Csokorba gyűjtve a magyar vonatkozások említését, pontokba szedhetjük a könyvek szemléletének fő jellemzőit.


1.    A jelenlegi politikai határok visszavetítése
Történetünk megírásakor és tanításakor - a szomszédos országok közül - kétségtelenül a szlovákok vannak a legnehezebb helyzetben. Amíg Erdély vagy Horvátország történelmi múltja saját autonómiájában is vizsgálható, addig a mai szlovák terület a történelem folyamán soha, semmilyen formában nem különült el Magyarországtól. Mivel 1918-ig annak szerves részét képezte, mint területi egységnek nincsen külön története./87/
Azon realitás ellenére, hogy Szlovákia 1918 őszén tűnik fel Kelet-Közép- Európa térképén, a tankönyvek a mai politikai választóvonalak leképezéseként a királyi Magyarország felvidéki, részben szlováklakta területeit a legkorábbi említésektől kezdve Szlovákiának nevezik, s a megfogalmazások azt sugallják, mintha egymástól független területekről lenne szó. (Elvétve fordulnak elő olyan árnyaltabb kifejezések, mint "Magyarország szlovákok lakta része", vagy "a mai Szlovákia területén"). Nemcsak Felső-Magyarország, Felföld, Csallóköz "átkeresztelésével", hanem a helységnevek kivétel nélküli szlovákosításával is találkozunk. Mindössze egy-két alkalommal találunk (ott is következetlenül) magyar (Szepességben, Gömörben, Hontban és Zvolen [Zólyom -Sz.D.J.] megyében” II/174. p.), illetve kétnyelvű településnevet Az utóbbira hozható egyetlen példa a történelmi Csehország területére esik, a fehérhegyi (Biela hora- i) csatával kapcsolatban; következésképpen nem áll fenn annak a "veszélye”, hogy a kettős névhasználat a magyar diákok otthonosságérzetét erősítené Szlovákiában. /88/


2.    A magyar-szlovák közös múlt elhallgatása, a sorsközösség hiánya
A dunamenti népek egymásrautaltságának, a többszázéves közös fejlődés tudatosításának szinte nyomát sem találjuk. Bár sem a politika-, sem a művelődéstörténet olyan kiemelkedő alakjainál mint Comenius (11/60. p.) vagy a szlovákosan írt Sámuel Tesedík, Jozef Ignác Bajza (II/132. p.) nem kerül szóba a Magyarországhoz fűződő esetleges kapcsolat, ugyanakkor pozitívnak minősíthető magyar eseményekhez több alkalommal kapcsolnak a szerzők szlovákiai vonatkozást. /89/
Az, hogy az évszázados etnikai folyamat erősen vegyes, aktívan kétnyelvű, kétkultúrájú közösségeket is kialakított, akik nemzetiségi egyenjogúsága kölcsönösen tiszteletben tartandó, a tankönyv kiegészítő dokumentumgyűjteményében, egy alkalommal, a szlovák nemzet 1848-as kérelmében kap csak helyet: "[külön nemzeti parlamentek kellenek, hogy] kijelöljék a néprajzi határokat, hogy minden nemzet nemzeti környezetéhez húzódhasson, és ne kényszerítsék a magyar kisebbséget, hogy a szlovák többségnek, a szlovák kisebbség pedig a magyar többségnek szolgáljon és annak alávesse magát" (II/311. p.) Ezt azért fontos kiemelnünk, mert a továbbiakban jószerével csak néhány halvány utalás történik arra, hogy Csehszlovákia határain belül nemzetiségek is élnek. /90/ Számuk, elhelyezkedésük, sorsuk, szellemi örökségük ismeretlen azok előtt, akik kizárólag e tankönyvekből merítik történelmi tudásukat. Mindez a szlovák tanulók ismeretanyagát is csorbítja: megfosztja őket attól a sokszínűségtől, gazdaságtól, melyet egy számottevő kisebbség önálló kultúrája nyújthat. A "homogenizált" Csehszlovákia-kép azonban elsősorban a másajkúaknál okozhat "tudathasadásos" állapotot, hiszen a hivatalos történelemírás szerint alig léteznek.
A sorsközösség halvány megnyilvánulásai csak nyomokban, a szociális indítékok kiváltotta 1831-es úgymond kelet-szlovákiai felkelés (II/121. p.) és a Bach-rendszer kapcsán (II/178. p.) lelhetők csak meg. Az egymásrautaltság egy korabeli dokumentumban vetődik még fel, a CSKP "A nemzeti összetartásért a köztársaság védelmében" c. kiáltványában (III/331-335. pp.). Itt szerepel: "Abból az elvből kiindulva, hogy nem lehet szabad az olyan nemzet, amely más nemzetet elnyom, a cseh kommunisták következetesen és odaadóan harcolnak a szlovákok, a németek, a magyarok, a lengyelek és az ukránok nemzeti jogaiért." (III/334, p.) Vajon milyen elveket vallottak a "hontalanság éveiben" azok a kommunisták, akik 1938 májusában, a fasiszta veszély fenyegető árnyékában még így fogalmaztak?


3.    Szláv elnyomatás - negatív magyarságkép
Mind a cseh és szlovák, mind a román, de még a szerb és a horvát nemzeti gondolkodásban is alaptézisnek számít: ezen nemzetek kifejlődésének első számú akadálya a magyar uralkodó osztályok és azok állama volt, egészen 1918- ig. /91/
Eszerint a morva birodalom bukása után a két szláv nép egyesülésének legfőbb gátjai Árpád honfoglalói voltak (I/26. p.). A bűnbakká kikiáltott magyarság szerintük "hallatlan elnyomást" erőltető hatalommá nőtte ki magát az évszázadok során, s minden, ami ennek ellentmondana, nem kerül a tananyagba. (Például a II. osztályos tankönyv Habsburg Rudolf 1609-es felséglevelét az akkori Európa legszabadabb vallástörvényének nevezi (II/14, p.), holott 60 évvel azelőtt a tordai országgyűlés Erdélyben már kimondta a szabad vallásgyakorlatot. /92/ A mindvégig konkrétumok nélküli általánosítások végeredménye csak annyi: "Szlovákiában a nemzeti fejlődést kettős elnyomás fékezte: az osztrák és a magyar. A XVIII. sz. első felében kialakult a rendi Magyarország ideológiai koncepciója, amely a Habsburg-központosítással szemben megvédte jelentős önállóságát, de egyben leigázó elméletével igyekezett a szlovák területet is elmagyarosítani." (II/52. p.)
A legutóbbi századforduló tényleges elmagyarosító törekvéseit visszavetítve negatív értékelést kap Eötvös európai szintű nemzetiségi törvénye, mely az autonóm területek szervezésén kívül minden más jogot biztosított. /93/ Csak azt hangsúlyozzák: "[Az 1867-es kiegyezés után] Egy uralkodó nemzet helyett kettő lett, és a nemzetiségi elnyomás a birodalom mindkét részében erősödött." (II/177. p.) Vajon milyen magyarságtudat alakulhat ki abban a tizenéves gimnazistában, aki a tankönyve dokumentum-függelékében a következőt olvashatja: "[A magyar kormány] nem ismert fontosabb feladatot, mint elnyomni mindazt, ami szlovák, nem épített fel és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte meg, hogy szlovák emberek bejussanak a közigazgatásba és a hivatalokba, népünket anyagilag tönkretette, középkori hűbéri rendszere és politikája révén kizsákmányolta." (III/324, p.)


4.    Történelmi tények kontra történelemtanítás
A már korábban vázoltakkal szorosan összefügg, hogy a szerzők - a többségi nemzetek pozitív identitás-képét kialakítandó - "válogatnak" a tények között. Ez egyaránt jelenti bizonyos események elhallgatását, egyoldalú, saját érzelmeknek megfelelő beállítását és szubjektív leegyszerűsítését, mint az esetleges negatív események "elkenését". Korántsem teljes az az idézetsor, melyet a fejezetcím alá gyűjtöttünk, terjedelmi okokból csak ízelítőül tudtunk felvillantani néhányat.
Kiemelkedő történelmi személyek és események "zanzásított" jellemzését több esetben is tetten érhetjük. Rákóczi úgymond "saját céljaira Használta ki a parasztság elégedetlenségét" (II/48. p.), a zászlaja alatt harcoló másajkúakról - kőztük a jelentős számú szlovákról - a kötet írói "megfeledkeznek". Egyoldalú beállítás a Hunyadiaké: a nagy törökverőre jutó hat sor több, mint fele birtokai nagyságáról szól, de csak ennyi a küzdelmeiről: "a törökök elleni harcokban szerezte meg népszerűségét" (I/206. p.). Fia, Mátyás rövid jellemzése azzal zárul:
"becsvágyó külpolitikája a törökök elleni harcot nem tekintette elsődleges feladatának" (I/207. p.).
A szemléleti visszavetítés akár ideológiákról, akár határokról van szó, történelmietlen. Ezért súlyos csúsztatás az 1940. évi Magyarországot fasisztának bélyegezni /94/, az osztályharcos szemléletnek megfelelően pozitívnak minősíthető eseményeket kisajátítani /95/, kizárólag a szubjektív szempontok szerint mérlegelni bizonyos tényeket: utóbbiak jó példája a wilsoni 14 pont interpretálása /96/. A Magyar Tanácsköztársaság bukásához vezető diplomáciai lépéseket sem tárják fel, s a felemás információk alapján az a kép alakul ki: a magyar kommunisták cserbenhagyták szlovák társaikat. /97/ Tényszerű felsorolásban közlik mindössze, mely utódállamok alakultak ki a Monarchia területén, egy térkép pedig az új politikai határokat rögzíti. A versailles-i békerendszerről csak annyi szól: "eredményei Európa és a világ további fejlődése szempontjából nem sok jót ígértek. A béketárgyalásokon ugyanis nem szüntették meg az imperializmusnak azokat a fő ellentéteit, amelyek az első világháború kitöréséhez vezettek." (III/58-59. pp.)
Szembetűnő: ami a trianoni "béke" után úgymond igazságos és a nemzeti fejlődés szempontjából előremutató, a túlnyomórészt németes magyarlakta területek anyaországukhoz való csatolásakor katasztrofális és igazságtalan. /98/ Ugyanakkor ellenpéldaként hadd álljon itt az is, saját területi gyarapodásukat hogyan kommentálják az írók: "A nyugati nagyhatalmak határozata és néhány kárpátaljai burzsoá politikus beleegyezése alapján 1919-ben Kárpát-Ukrajnát is Csehszlovákiához csatolták." (III/66. p.)
Érdemes példát hoznunk a nemzeti történelem esetleges negatív eseményeinek homályos megfogalmazására is. Azt, hogy 1848-ban a Szlovák Nemzeti Tanács által szervezett önkéntesek előbb a császári katonasággal és a magyar gárdákkal szemben, majd utóbb már a császári tisztek vezetésével harcoltak (II/158. p.), így summázzák: "A szlovákok Bécs felé orientálódásának több komoly oka és hiányossága is volt, melyek ugyanúgy, mint a cseh liberálisok osztrákbarát politikája, gondolkodásra késztetnek és tanulságosak." (II/159. p.)
A tankönyvek szövegezésére jellemző - s elsősorban a legújabb kor eseményei kapcsán -, hogy azon esetekben, amelyek egy későbbi munkásmozgalmi - osztályharcos szemlélet szerint elítélendőek, a szerzők a *csehszlovák* terminust alkalmazzák, a belpolitikai bűnbak pedig a szociáldemokrácia opportunista ága, a csehszlovák, illetve a cseh burzsoázia, átvéve a magyar uralkodó osztályok korábbi szerepét.

5.    Osztályharcos szemlélet
Az 1868-ban alapított Általános Munkásegyletről elismerően írják:    "a
magyarországi munkásságot nemzetiségre való tekintet nélkül tömörítette, és a magyarországi munkáspárt megalapozója lett" (II/231. p.) a tankönyv addigi szövege alapján - leszámítva a Reformátorok Titkos Társasága félremagyarázott programját - magyar részről ez az első pozitív viszonyulás a nemzetiségek felé. Az Európában elsőként, 1849. júliusában hozott magyar nemzetiségi tőrvényről nem, az 1868. éviről pedig a már idézett, elítélő hangnemben esik szó. Az sem véletlen, hogy a többi honfitársához képest hosszasan méltatott, két leckében is említett Frankel Leó az egyedüli "szeplőtelen" magyar történelmi személyiség históriánkban, sőt, fotót is egyedül róla közölnek. /99/ Ha végigtekintünk a könyvekben szereplő anyanemzeti személyek igencsak hiányos listáján, a névsorban lévőket vagy saját nevük és múltjuk minősíti kedvezőtlenül, vagy szövegkörnyezetük "húzza le". A megfogalmazások alapján nem találunk köztük egyértelműen pozitív, követendő személyiségeket - leszámítva az államalapító Gézát és Istvánt. A politikatörténet hősei közül éppen azok maradtak ki, akik életükkel vagy mártírhalálukkal bizonyították hazaszeretetüket, s mivel a kultúra, művészet, tudománytörténet a kötetben eleve sokadrangú helyet foglal el, ennek képviselőit elvétve sem tartják érdemesnek megemlíteni a szerzők.

6.    Rövid összegzés
Anélkül, hogy tovább részleteznénk a tárgyi tévedéseket, ellentmondásokat /100/, már az eddigi illusztrációk is igazolják: az elemzett forrásokról nehéz jót mondani. Szemléletük mindvégig a többségi nemzetek Magyarországgal szembeni negatív attitűdjét tükrözi, számtalanszor csorbítva, átgyúrva, kihagyva történelmi tényeket. A könyvek tárgyilagos szövegrészei kizárólag a gazdasági helyzetre vonatkoznak, s igen kevés az olyan megállapítás, amely egybeesik a magyar históriai irodalomban megfogalmazottakkal.
Ennek fényében azt állapíthatjuk meg: a szlovák és a magyar nemzeti történetírás ma is nagyon sok ponton homlokegyenest ellentétes színezésű képet fest ugyanarról a közös történelemről. Mivel históriánkból hiányzik a közös sorstudat, így azok tanítása is a sajnálatos manipulációk, kisajátító törekvések jegyében zajlik. Gyökeres történelem-szemléleti váltásra lenne szükség ahhoz, hogy Kelet-Közép-Európa minden egyes, kevert etnikumú országának lakossága félelem és gyanakvás nélkül tekintsen egymásra. Ám amíg ez nem valósul meg, az ilyen és ehhez hasonló tankönyvek sok mindent szolgálnak, de legkevésbé talán a reális nemzetiségi önismeretet.
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,902 MODIFIED: 2018.09.17 22:30:38.MD5: ff8ed373391f626a1ac54729d082455f STATUS: FALSE